Félmaraton madridi módra

A felkészülést még külön kezdtük meg. Előhúztam a tavalyi edzéstervemet és uccuneki! Futottunk mindketten, Peti itt, én otthon. Ez eddig easy. Mikor én is kiköltöztem, akkor jött az első feladat mindkettőnk számára: Petinek megbarátkozni az én tempómmal, nekem pedig megbarátkozni az emelkedőkkel. Az első 7-8 km-es futás a parkunkban kikészített: elszállt pulzus, vörös fej, belesétálás (ami azért ilyen távon szégyen... :D). Hogy Peti hogy élte meg a "lassítást"? Majd ő nyilatkozik... Igen, igen, nem arról van szó, hogy én futok túl gyorsan hozzá képest, hanem fordítva. :)
A hosszú futásos vasárnapjainkon leküzdöttük egy-egy szakaszát a jövendőbeli útvonalunknak azzal a szándékkal, hogy lélekben készek legyünk az emelkedőkre a verseny közben.
Kitartó felkészülésünk eredményeként 2:13:58-cal értünk célba, amire rettentő büszkék vagyunk! Én főként azért is, mert az emelkedők ellenére pár perccel jobb, mint az otthoni Vivicittás időm volt tavaly.
Íme a célfotónk:

No, de jöjjön egy kis pfujjolás. Így, hogy futottam már egy Vivicittát is, azt kell hogy mondjam, hogy klasszisokkal jobb hangulata van annak a versenynek. Büszke lehet rá Budapest. Itt nem voltak szurkolók végig az útvonalon (főként nem olyanok, mint mondjuk a bátortáboros csapat), nem voltak önjelölt, futókat szórakoztató zenészek a hivatalos bandákon túl, és az volt az érzésünk, hogy a helyieket ez mélységesen nem érdekli. Pozitívumként azt azért persze meg kell említsem, hogy ehhez a rendezvényhez egy profi futóexpo is csatlakozott.
A táv sikeres teljesítésén fellelkesülve Peti (igen, igen, nem a sajtkukac Anita!) kacérkodik a gondolattal, hogy egy tengerparti versenyt is kipróbáljunk, például van egy remek őszi esemény Valenciában. Meglátjuk... ;)
És miután ezen is túlvagyunk, indulhat a horgász szezon!!! (Ui.: Az ezzel kapcsolatos nem kevés kaland külön bejegyzést érdemel. Természetesen.)